Kezemben Justinnal. A fotót Rómeó készítette.
Borsod megye. Szendrő. Cigánysor.
Adományt vittünk a szegénységben élőknek, akik még mindig nem a legszegényebbek, de akiknek olyan körülmények között telnek a mindennapjaik, amilyeneket egy nagyvárosi ember nemigen tud elképzelni.
Örömmel fogad minket a család, Romeó nagyokat bukfencezik a szoba közepén álló franciaágyon, amúgy szorgalmas focista a kisfiú, a babaágynál pedig több apró plüssállat őrzi Justin álmát, épp akkor ébredezik, amikor odaérünk. Kicsit nyögdécsel, már-már sírásra görbülne a szája, de nálam valamiért megnyugszik.
Kíváncsian néz a világra, fürkészi a vendégeket, mosolyog.
Annak, amit látunk, temérdek szakirodalma van.
És szépirodalma.
Meg sajtóarchívuma.
Mindenkinek van magánvéleménye is. De csak keveseknek van szaktudása.
És még kevesebbeknek kellő elhivatottsága.
Szendrőn Kavalyecz András és a kollégái csodát tesznek nap mint nap. Tanítanak. Életre, rendszerességre, kitartásra. Alkalmassá teszik az ittenieket a munkára. Nem csak a gyerekek ülnek be az iskolapadba, de a szülők is. A rendszer kész van és működik. Csak követni kellene és finanszírozni.
Mi azért dolgozunk, hogy jusson ide is, elérhető legyen a remény.
Én láttam Justin tekintetében az érdeklődést, a távlatot.
Ha kap segítséget, fordítani tud a világon.
